Igen, megvesszük. Eldöntöttük.
Na nem ilyen egyszerűen. Először is bemutattuk egymásnak a házat és a velünk élő nagymamát. Majd az utóbbit meginterjuvoltuk, hogy mit szól, lenne-e kedve költözni.
Nagy döntés. A belváros közepéből, egy első emeleti társasházi lakásból, egy budapest széli kertesházba. Egy 3,8m magas, tágas, nemrég felújított házból, egy 2,5m belmagasságú lepukkant kéglibe.
A nagyon nagyon régen megszokottból, valami (számomra) teljesen ismeretlenbe.
Egyhangúlag megszavaztuk. Igen, vegyük meg, menjünk.
Elkezdtük megmutogatni a házat a családnak, egy-két közeli barátnak.
Mindenki nagyon lelkes volt, amíg meg nem hallották a ház árát. Ekkor mindenkinek elkezdtek forogni a fejében a fogaskereket. Te jóég, megnnyit kell még erre pluszban költeni?!
És a kedvencem:
BIZTOSAK VAGYTOK BENNE? Mert lenne itt pl. egy másik ház... ami olyan hogy...
Hát hogy a macskába lennénk biztosak benne? Nem vagyunk. Bele sem merek gondolni, hogy mibe lesz ez az egész. De arra azért jók voltak ezek a kérdések, hogy szöget üssenek a fejünkbe, és elkezdjünk lázasan házhirdetéseket bújni. Talán tényleg baromi drága ez a ház. És igen, tényleg sokat kell rá költeni. Lehet hogy meg kéne gondolni.
Hát körbejártuk ezt is. Néztünk mindenféle hirdetést, mindenféle házról, telekről. Számolgattunk, pontozgattunk. Milyen a környék. Mekkora a telek. Van-e benne lehetőség. Nem mondom hogy felesleges volt, de a végén mindíg oda jutottunk, hogy igen, drága, és bár még sokat rá is fogunk költeni, de összességében megéri.
Eldöntöttük. Punktum.
